Csak álltam, és néztem őket. A nőt, akit közel hat éve ismerek, és a fiam, aki másfél évvel ezelőtt született. Szombat van, délután öt óra. A nap melegen süt a szobába, ők mégis csendesen alszanak. Nézem a nőt, az asszonyt, és közben eszembe jut a másik, Edit. Edit egy éve került a céghez, asszisztensi munkakörbe. Minden reggel frissen, üdén, és illatosan érkezik, és mindig mosolyog. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom árad belőle. Mint annak idején Annából, a feleségemből is. Mindig friss volt, gyönyörű és állandóan jókedvű. Mára azonban minden megváltozott.

Fáradt. Ingerült, és ha lenne neki, tudom, a töke tele lenne az egésszel. Nekem tele van. A munka utáni sörözések, vagy a túlórák mind, mind hatalmas vitát szítanak itthon. Ő csapkod, én pedig nem értem. Ember vagyok. Ember, aki a pénzt keresi, és akinek néha kell a kikapcsolódás. Nem járok részegen haza, nem megyek csajozni, és Editet, a mindig illatost is csak messziről csodálom. Akkor meg hol lehet a baj?

Látom, ahogy a fiam épp megmozdul, kicsi karját az anyja nyakára teszi, aki félálomban megsimogatja a fiam. Most van időm, kívülről gondolkodom. Régen ez a fajta tulajdonságom sok bajból kihúzott már. Nem a sértett énem keresem, hanem csak gondolkodom. Tudod, ember vagyok.

Ő meg a nő. A nő, aki régen mindig illatos volt, üde, és állandóan mosolygott. Imádtam, hogy tele volt élettel, tervekkel, és kimeríthetetlen optimizmussal. Mára azonban minden, mondom minden megváltozott.

Nincs meghittség, vagy a hajnalba kúszó fáradt buli utáni sétálva nevetés. Eltűntek a másnapos reggelek, a romantikus vasárnapi semmitevések, a kedves sms-ek helyét felváltotta a hozz légyszi tejet. Gyűlölöm, és benne azt hiszem gyűlölöm önmagam is.

Mert Edit mindig azt mondja, az én hibám. Én tehetek arról, hogy eltűntek a barátnők, hogy szégyent érez, ha a testére néz,hogy eltűntek a célok az életéből, és, hogy azt a nőt, akivé lett, már nem szeretem.

Persze ilyenkor hevesen ellenkezem, de most döbbentem rá, nem a szeretettel van a baj. Az a tragédia, hogy nem is ismerem. A nőt, a szertelent, az illatosat igen, de őt, aki anya lett nem. Egész egyszerűen ismeretlen számomra a nő. Az anya.

Az anya, aki minden éjjel felébred, ha kell többször is, hiszen Áron még nem alussza át az éjszakát, és attól tartok, erről 18 éves koráig nem akar másként dönteni. Edit pedig reggel hulla fáradt. Kábán isszuk meg a kávét, az én fejemben már tombol a stressz, hiszen tele vagyok bent munkával, és lássuk be, nem vagyok épp a főnök kedvence sem. Edit pedig csak arról beszél, hogy hányszor kelt fel a kicsi, és mennyire fáradt. Én ilyenkor ingerült leszek, és gyorsan elviharzom. Basszus. Pedig igaza van. Neki is.

Mert az anyaság a maga minden szentségével kényszerpályára lökte. Mert valóban minden éjjel ébred, és vigasztal, lázat csillapít, majd reggel, mintha rendben lenne a világ, mosolyog és pelenkát cserél.

Míg én a metróhoz megyek, embereket látok, terveim vannak, emberekkel beszélek, ő az anyján kívül alig vált szót valakivel. A barátnők tovább buliznak, karriert építenek, vagy épp rombolnak, de élnek. Edit pedig egész nap Áronnal. Én pedig abban a tudatban, hogy épp a szentség leghatalmasabb e világi érzése lengi körül, nem értem, miért ingerül és ideges, ha sörözni megyek.

Azért, mert ő nem megy. Mert eddig a pillanatig eszembe sem jutott, hogy csupán a játszótér, a közért nem megfelelő táptalaj az én okos, és a fene vigye el, még mindig gyönyörű feleségemnek.  Annak az asszonynak, aki ezelőtt feszes volt és illatos.

És, most, ahogy békésen alszik, az arcát nézem. Látom az új kicsi ráncokat, a karikákat a szeme alatt, a kócos haját, és arra gondolok, mennyire szeretem. Bárki is lett anyaként, én tettem azzá. És nekem, vele együtt kell dolgoznom azon, hogy boldoggá tegyem. Mert én tettem anyává, és most nem találja az utat. Mert tombol benne a nő, akit úgy szerettem. És az anya. Az anya, akivé én tettem.

És ebben a pillanatban azt hiszem mindent megértek. Nem velem kiabál, hanem értem. Értünk. Nem is kiabál, talán csak segélykiáltás. Mert segítségre van szüksége. Segítségre, hogy ismét visszataláljon önmagához, hogy egyensúlyba hozhassa azt, ami elcsúszott. Egyensúlyba a nőt és az anyát.

És ebben a pillanatban megértem, hogy férfinek lenni támaszt jelent. Engem jelent. Aki ott van, ha a világunk épp összedőlni készül, és az asszonnyal együtt fenntartjuk, amíg csak lehet. Mert szeretem. Mert a fáradt reggel rólunk szól. Arról, akik lettünk, és akik lehetünk.

Mert a társam, az egyetlen, aki csendesen szipog éjjel, és lábujjhegyen oson Áronhoz éjjel. Az egyetlen, aki másfél éve egyetlen lépést sem tett gyermek nélkül. Az egyetlen, aki - vicces-, de mindig tudja hová teszem a kulcsom, és az egyetlen, az egyetlen aki magányos.

Akinek vállán a háztartás, az anyaság, a régi álmok elhessegetése, a megváltozott, de gyönyörű testének elfogadása, és a tudat, a félelem, hogy megbukik. Hogy eljön majd a pillanat, amikor csődöt mond. Mert fáradt, mert néha elfogy a hite, és mert lelkiismeret furdalása van, hogy menne, élne, lélegezne, egyedül, vagy velem, de szabadon. Csak egy picit.

Érzem, ahogy vasmarokkal kezdi szorítani a szívem a szeretet, és talán hangosan teszi, mert látom, ahogy Edit álmosan rám néz. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de mosolyog. Mosolyog, és érzem, minden értek. Ránézek, és csak annyit tudok kinyögni: Szeretlek!