Annyira szép érzés, amikor elkezdik. Amikor ott állnak az ismeretlen küszöbén, kissé félszegen, kissé bátortalanul, de egy dologban egyeznek, tudják, hogy megcsinálják, mert képesek rá. És elkezdődik az iskola. Ugye mindannyian ismerjük az érzést? Amikor könnyek között nézzük, ahogy elnyeli őket az ígéretet rejtő hatalmas iskolatáska, az első pici betű, amit szépen akarnak, és gyöngy betűkkel, de csak pici próbálkozás a vége. De nekünk a legszebb, és már tudjuk, tűzoltó lesz, vagy katona, vagy vadakat terelő juhász, csak legyen boldog, mert ez számít igazán. 

De hol a boldogság, amikor a nap felét az iskolában tölti? Amikor egyre bonyolultabb a számtan, és már mi sem mindig értjük. És hol az idő, merre az alkalom, hogy segíteni tudjuk őket? Mert akkor boldog, és kiegyensúlyozott, ha érti, miről beszélnek az iskolában. Ha megérti az összefüggéseket, és van alap, amire építhet. Ehhez pedig tetszik vagy sem, a szorgalom mellett bizony sokszor kell valaki, aki elmagyarázza, aki megérteti. És lehet a miénk a legnagyobb zseni a földön, néha nála is vannak elakadások. És mi olyan szívesen leülnénk mellé, én tanulnánk velük az angolt, de hogyan, amikor németesek voltunk? És annyira szívesen elmagyaráznánk a matekot, fizikát, vagy kémiát, de lássuk be, annak idején mi is ugyanolyan arcot vágtunk, mint most a legnagyobb kincsünk.

És lehet, ott a kicsi, aki vég nélkül hisztizik, hiszen a féltékenység nagy úr, és hangzavarban tanulni minden, csak nem eredményes.

És lássuk be, vannak pillanatok, amikor egy katalmas katyvasz az egész.

És csak azt látjuk, hogy néz ránk a Reménységünk reményvesztetten, és nálunk pedig oly sokszor elszakad a cérna. És ilyenkor jön a frusztrált szülő, aki frusztrált gyermeket teremt, és nincs vége a körforgásnak. Pedig tetszik vagy sem, csupán szervezés kérdése az egész. Mert ha nekünk nincs időnk, ám legyen, vagy nincs tudásunk, van ilyen, akkor nem árt segítséget kérni. Mert van segítség. Valami, aki leül, aki elmagyaráz, aki megérteti, akinek ez a feladata, és szívvel, lélekkel teszi. Mert nem az övé a mosatlan, és a féltékeny kisebb, és nem nyomja  a vállát a te terhed. Mert neki más terhei vannak, melyet a küszöböd előtt lerakott, és most csak az számít neki, hogy kihozza az adott pillanatból a legtöbbet.

És visszaadja a gyermek elvesztett hitét, sokszor önmagában is, és megtanítja neki, hogyan lássa az osztót és az osztandót, vagy hogyan értse meg a szorzótáblát, ha már megtanulni nem lehet. Mert segítséget kérni nem gyengeség, sőt ellenkezőleg. Csak az erős ember ismeri fel azt, hol kell beismerni, most szükség van ránk.