Ha bevalljuk, ha nem, mindannyian éreztük már ezt. Amikor egyszerre kellene két helyen lennünk, amikor az élet egy merő lelkifurdalás, azért, amit megtettünk, és azért is, amit nem. Mert nem lehet. Akárhogy is számoljuk, mindannyiunk napja 24 órából áll. Ebben a pár órában számtalan szerepnek kell megfelelnünk, hitvallásunk szerint tökéletesen. Na de megy ez nekünk? Lássuk be, sokszor vagyonk bukott primadonnák az élet nagyszínpadán. Van, aki bevallja, és van, aki sosem. Most bemutatunk pár nőt, asszonyt, anyát, és gyermeket, egy személyben, akik buknak, felállnak, és ismát besorolnak az élet mókuskerekébe. Őszintén róluk, magunkról. 

- Egész egyszerűen elegem van - mondja Anikó. Anikó 37 éves, két gyermek édesanyja, logisztikázik a család, a munkahely, és a számtalan feladat között. Hajnalban kelek, késő este fekszem. Fáradt vagyok, hulla fáradt. És azt érzem, sehol nem állom meg a helyem. Van két gyönyörű gyerekünk, van munkahelyem, férjem, és egy két és fél szobás lakásunk Budapesten. Elégedettnek kellene lennem, de egyre inkább azt érzem, kicsúszik a lábam alól a talaj. Nem vagyok jó semmire. Sehol nem tudok egész emberként teljesíteni. És valóban nem. A lakás romokban, pedig minden nap pakolok, mosogatok, este viszont, vacsora után már nincs rá idő. És ekkor, mintha valami varázslat történne, minden romossá válik. De át kell nézni a leckét a gyerekekkel, össze kell készíteni a másnapi ruhákat, általában ilyenkor derül ki, mi az ami holnapra azonnal kell a suliba. Irány a Tesco, Aldi, valami, ahol beszerezhető a másnapi "egyestkapokhanemleszmeg" dolog, egész egyszerűen nem megy ez nekem. A férjem általában egész nap dolgozik, este 10 után érkezik haza az esetek legnagyobb részében. Nem fogom a kezébe adni a mosogatószivacsot, "gyere drágám, reméelem van még energiád" felkiáltással. Reggel kávé nekünk, szendvics a kicsiknek, nem, nem álmodozom arról, hogy összeágyazzunk, vagy elpakoljam a mosatlant, legalább egyetlen halmot csináljak belőle. Nem. Az ott, és úgy vár majd meg, ahogy este otthagytam. Mert nincs rá idő, este pedig erőm nem volt hozzá. Vessen meg bárki, de ez van.

Nincs könnyebb helyzetben Edit, aki vállalkozóként keresi a kenyerét, három gyermek, és egy odaadó férj mellet.

- Egész egyszerűen felőröl a munkám, a szó legszorosabb értelmében. Azért lettem vállalkozó, mert jó feleség, és jó anya akartam lenni. Itthonról dolgozom, azt gondoltam, ez a legjobb megoldás a család számára. Már nevetnem kell a romantikus, én leszek a család oszlopa elképzelésen. Dolgozom. Itthon van a munkahelyem. Rájöttem, vagy teljes erőbedobással dolgozom reggel nyolctól, ameddig csak lehet, vagy bele sem érdemes kezdeni. Nincs olyan vállalkozói forma, ahol csökkentik a közterheket, mert a háztartási teendőid miatt nem tudsz leadni egy anyagot, vagy elkészíteni egy statisztikát. Nincs ilyen. Reggel fél nyolcig anya vagyok. Kialvatlan, fáradt, de anya. Elkészítem a reggelit, megiszom a kávét, ha szerencsém van a férjemet még látom elmenni reggel, és után átvedlek üzletasszonnyá. Igen. Mert fél nyolctól dolgozom. Korábban azt gondoltam meg tudom oldani a háztartást, és a munkát, úgy, hogy egyik se szenvedjen hiányt. Mára már be kellett, hogy lássam , ebben megbuktam. Nagyon. Mert akkor van pénz, ha hajtok. Ha keményen hajtok. Nem lazsálhatok. Pedig bevallom eleinte igyekeztem valóságot formálni az elképzelésemből. Reggel fél nyolckor én lettem a született feleségeg Brie-je. Patyolat tisztaságot teremtettem otthon, mostam, főztem, vasaltam, és közben azon gondolkodtam, kit hívok majd fel, milyen feladatot végzek el, ami pénzt is hoz. Majd a háztartási teendők után ránéztem az órára, és legjobb esetben is delet mutatott az óra. Nesze neked munka. Déltől melóztam háromig, mert utána menni kellett a srácokért, szétszórni őket az éppen aktuális edzéseikre. Este pedig hulla fáradt voltam. Lett szép tiszta lakás, és tetemes köztartozás a vállalkozásomban. Rájöttem, valamit valamiért. Így sem jó, ezt be kell lássam, de jelenleg nem látok más opciót. Van a  fotelben hagyott ruhák között kutakodás, a semmit nem találunk, és van a kis káosz, és a nagy káosz. Rend nincs, de tartozás sincs. Szóval azt hiszem, ismét áldozatot hoztam, de közel sem ez az arany középút.

A kisgyermek mellett egész nap otthon tartózkodás sem mindig jelenti azt, hogy patyolat rend van a lakásban. Ezt árulja el nekünk Bea, aki 34 éves, két kisgyermek édesanyja, és ahogy ő mondja, káosz az élete reggel, délben és este.

- Korábban azt hittem, ha anya leszek majd minden, de minden szép lesz. Rá kellett jönnöm, és kövezzenek meg érte, de ez a legnehezebb meló, amit valaha végeztem. Egymás után jöttek a gyerekek, Luca másfél éves, Bálint alig három hónapos. A férjem reggel elmegy, késő délután ér haza, én pedig itthon vagyok a gyerekekkel. Volt gyönyörű napirendünk, szépen leírva egy papírra. Ott is maradt, a hűtőn egy vacak hűtőmágnessel. A két kisördög mellett ugyanis azt sem tudom mit hoz a következő pillanat, nem még, hogy napirendet tartsak. Már a bevásárlás is egy hatalmas tortúra. A szoptatási idő betartása, Luca fétékenysége, aki anyát akarja, éjjel és nappal is. És persze Bálint sem alszik. Így aztán vicc az egész. Beteszem a mosógépbe a ruhákat, de van, amikor egy napig is bent maradnak, mert elterelődik a figyelmem, és nem veszem ki őket. Újra mosás, újra öblítés. Orosz rulett, vagy kikerül, vagy bentmarad. Luca nagyon válogatós, nehezen eszik, Bálint anyatejes, ő pedig persze állandóan enne. Az egész napom nem más, mint próbálkozás. Lavírozok egy vigyorral a fejemen, a káosz tetején. Mert boltba menni kell. Ilyenkor legalább negyven perc, amíg felöltöztetem a két picit. Elindulunk, Luca sokszr ölben, Bálint bababkocsiban. A szatyrok meg...hát, ez is ugye egy újabb vicc. Persze meg kell állni minden fűszálnál, minden bokornál, minden kőnél. Tehát a bevásárlás majd két óra. Naponta. Utána haza, és már ekkor érzem, készen vagyok, nem bírom tovább. Pedig hát enni kell. Így gyors ebéd készítés, közben pelus csere, és szoptatás, ennek hatására bizony volt már odaágetett, kukában landolt főzési próbálkozás. Mosogatni kellene, de nics rá esély, mert jön az altatás. Lucának is pihennie kell, Bálintról nem is beszélve. Persze tudom, hogy ez csupán egy újabb vicc, mert hol az egyik, hol a másik ordít majd, mert inkább mesét nézne Luca, Bálint pedig hivatalból ordít. Én pedig csitítok, ringatok, mesét nézek ha kell, ha kell mesélek, ha kell kockából várat építek, délután három, négy óra, és még semmit, de semmit nem csináltam. És ezzel megy el a nap. Persze vannak pillanatok, amikor este kilenc körül ecsendesedik az élet. Akkor pedig a káosz tetején ülünk a férjemmel, fáradtan, és arról beszélünk, vajon melyik nagykönyven van megírva a tuti recept, hogyan kell normálisan élni.

Megfelelni. Azt hiszem ez a legnehezebb feladat az életben. Valahol le kell vetnünk a sztereotípiákat, és élnünk kellene. Néha megállni, megpihenni, és elhatározni, segítséget kérünk, ha egyedül nem megy. Mert ez nem a gyengeség, hanem a bölcsesség jele. Felismerni azt, ami nehéz, ami túlnő rajtunk. Mi ezért lettünk, hogy segítsünk.  (Theodorovits Andrea)