Felelős vagy.
Mást sem hallani. Felelős vagy a gyermekedért, önmagadért, a környezetedért, az egészségedért, a szüleidért..."Felelős vagy a rózsádért". És igen, tudom. Felelős vagyok mindenért, még akkor is, ha sokszor és mindig kettészakadok. És nem, nem létezik jó időbeosztás, sokszor magát a szót sem tudom értelmezni. Beosztani azt, ami nincs. Valahol reggel, ébredés után egész egyszerűen eltűnt. Csak érzések vannak bennem. Lelkiismeret furdalás, kétségbeesés, késés, stressz, és lemondás. Mert lemondok oly sok mindenről.
A szüleimnél tett látogatásról, pedig idősek és szükségük van rám. Nem, nem csupán a lányukra, vagy a gyermeki jó szóra. Dehogy. Szükségük van rám, mert le kell menjek a boltba, meg a patikába a gyógyszerért, és be kell fizessem a csekkeket, a havi óraállások leolvasásáról már ne is beszéljünk. És gonosz gyermek vagyok, de néha tehernek érzem, mert nincs idő. Így persze csak szelem az utakat, állok, várok, majd rohanok, és megállva az ajtajuk előtt veszek egy nagy levegőt, és igyekszem az önfeledt gyermek arcát mutatni. Mosolyogva lépek be az ajtón. Mert ezt érdemlik. A derűst. És nem, sosem szólnak, sosem néznek szemrehányóan, pedig tudom, hogy nem jöttem tegnapelőtt, nem voltam itt, pedig megígértem. És előre tudom, szólnom kell, hogy a holnapután is ugrott, mert ismét nem jöhetek. Dolog van a másik családnál, annál a sajátnál, amit magamnak teremtettem. És kedvesen fogadnak, mesélnek, és én ülök, és arra gondolok, milyen régen nem sétáltak már, se együtt, se külön, mert idősek, és ehhez rám van szükség. És nézem a polcot, amit pár évvel ezelőtt még együtt töröltek, most poros, és közben arra gondolok, hová tűnt el az idő, hol vagyok én, hol az a rohadt rongy, igen, valaki adjon egy rongyot, és vizet....mintha ezzel letörölhetném az aggodalmat, a fájdalmat, hogy ismét nincs időm, mert megint rohannom kell, hiszen végez az enyém, az egyetlen, és ott kell állnom az iskola előtt.
És csak nézem őket, őket, akik az enyéim, és érzem, ahogy ketté szakad a szívem. Mert idősek, mert többet, és jobbat érdemelnének. Társaságot, valakit, aki jókedvet csempészne a szerelmes illatú, poros kislakásba. Kellene valaki, aki mosolyogva menne le a patikába, vagy a közértbe egy tejért, netán egy csomag cukrot is hozna, azt a picit, olyan szájban olvadóst. Mert szükség lenne valakire. Valakire, aki az én szememen keresztül, az én szívemen át látja őket, ha kell minden nap, vagy csak hetente egyszer, de segít. Segít tettekben szeretni őket. Az enyéimet. (Theodorovits Andrea)
