Amikor még nincs gyerek, sokszor irigykedve nézzük azokat, akiknél már gügyög a kicsi. Magányos perceinkben eljátszunk a gondolattal, milyen lenne ha nekünk is, ha nálunk is lenne egy édes, egy pici, egy apró, aki olyan lenne, mint te meg ő, belőletek egy. Az igazi. Romantikus álmokat szövünk, és rózsaszínben látjuk a világot, amikor megfogan. Boldogan üdvözöljük az émelygést, és az első tanácsadáson kidüllesztjük a hasunkat, elvégre mégiscsak ott a várva várt gyermek. Lássa hát a nagyvilág. 
És várjuk. Ezer meg Coelho idézetet könnyes szemmel olvasunk, és imádjuk Ransburg Jenőt, akinek minden szavával egyetértünk, mert csak szeretni kell, ennyi az egész. És eljön a hosszú menet utolsó része, megszületik az, akit annyira vártál, akit apa könnyes szemmel vesz ölbe, és ígéretet tesz neki, hogy mindig vele és mellette, történjen bármi ebben a zavaros világban, sosem lesz egyedül.
És te ebben a percben érzed, és érted, helyén van a világ, benne minden szenny és minden csoda egyensúlyban van, mert megszületett az, aki az élet értelme, aki belőletek van, a szívből, a lélekből, és nem tudsz más tenni, csak bőgsz, mert amit érzel, arra nincsenek szavak.
És majd jönnek a reggelek, amikor csodálod a még alvó gyermeked, és éjjel is felébredsz, mert attól félsz, csak álom volt az egész. És nem érdekel, ha négy napja semmit nem aludtál, néha bőgsz, ismét, mert fáradt vagy. De a lelked legmélyén majd nem érdekel. Mert anya vagy.
És rettegni kezdesz az első hőemelkedésnél, és a Google-ban keresed a székletek színét, és nem alszol, és fejlődési útmutatót vadászol, és imádod, akik megnézik, és dícsérik, vagy csak egyetlen mosolyt dobnak felé, hiszen a mindened, az életed. Mert anya vagy.
És majd megint bőgsz az első oltásnál, igaz Ő észre sem veszi, de te tudod, hogy ennek fájni kellene, így előtte egy héttel stresszelsz, és rémképeket látsz, mellékhatásokat kutatsz, és fórumokat olvasol, ettől majd ismét nem alszol. Mert anya vagy.
Anya vagy akkor is, amikor lebüfizett felsőben mész a boltba, észrevétlen, és felemás cipőben, és frusztrált leszel, amikor a boltban mindig ordít, de valahol egy belső hang azt ordítja. Húzd ki magad. Mert anya vagy.
És néha rohadtul szégyenled magad, amikor a lementett Coelho idézetet újra elolvasod, mert nem érted, hogy lehet minden percben ugyanazon a lángon égni, soha el nem fáradni, soha a hangod meg nem emelni. És fáj, hogy te ezt nem tudod, és nem úgy tudod. Pedig imádod. Az életed adnád érte. Mert anya vagy.
És jönnek a napok, és telnek az évek, és zokogsz, amikor oviban hagyod, és a padon ülsz délig, mert mi van ha mégsem bírja az első napokat, pedig szakad az eső, és te bőrig ázol, de ott ülsz lesben állva, hogy mikor sír, és mikor esik, mikor rohanj, s nem nyugszik majd a lelked. Mert anya vagy.
És boldog vagy, mert szereti az óvónénit, de lelked mélyén gyűlölöd, mert azt mondta a szemed fénye, selymesebb a haja, mint a tiéd, és jön a Juli, aki kicsi és kedves, és elrabolja a gyermek szívét, aki eddig csak a tiéd volt, most osztoznod kell mással. Mert anya vagy.
De egész éjjel zokogsz majd, amikor lefekvés előtt átölel, megcsókol és a hajadba túr, rád nevet és közli, mégiscsak te leszel a feleség. Mert nincs nálad biztosabb és szebb, meg jobb sincs talán. És akkor, abban a pillanatban rájössz. Még mindig helyén van a világ. Benne minden szenny és csoda egyensúlyban áll. És halkan imádkozol az élethez, Istenhez, a fához, és a felkelő naphoz, hogy vigyázzon rá, és óvja meg őt. Ő, akit neked adott az élet. És nem kérsz majd mást, csak időt. Időt, hogy nézhesd, hogy félthesd, hogy láthasd és óvhasd. Időt kérsz majd. Semmi mást. Mert anya vagy. (Theodorovits Andrea)
