Tetszik, vagy sem, mindannyian megöregszünk, szerencsés esetben. És ha szerencsénk van, végig kísérhetjük szeretteinket is ezen az úton. De hol van az a határ, amikor a lelkünk békessége, és a szeretet megfér egymással? 

Tele vannak az időseket ellátó intézmények. Időpontot kapni szinte lehetetlen, arról nem is beszélve, hogy szeretteink házát, lakását kérik az új életért cserébe. És ez csak az anyagi oldala. Ami ennél sokkal súlyosabb, az a lelki oldal. Hiszen az idősek otthonában való elhelyezés minden családtag számára fájdalmas érzés. Az a rokon, aki ezt kora idős korára nem rendezte el önként, most kényszerré válik. Mindenki számára. Nyilván ezer meg egy magyarázat létezik a lépésre, de attól még fáj. Mindenkinek. 

Az idősek azonban mindenképp ápolásra, felügyeletre szorulnak. Előbb-vagy utóbb nem lesznek képesek ellátni önmagukat, beleértve a fürdést, takarítást, vagy az egészen egyszerű kalács vásárlást. Kell melléjük valaki. Valaki, akinek van ideje naponta, vagy két naponta felmenni. Elintézni azt, amire ők már képtelenek, függetlenül attól, hogy még mindig keresztrejtvényt fejtenek, és a világ dolgait is tisztán látják. A világét, benne önmagukét és a családét. 

Mert bizony ez a legfontosabb része az öregedés fázisának. Amikor felsejlik bennük a teher vagyok érzése. Mégsem tehetnek ellene semmit. Mi azonban igen, és hiszem mindent meg is teszünk, ami csak erőnkből futja. Megyünk, vásárolunk, aggódunk, receptért rohanunk, sorban állunk, kalácsot veszünk, óraállásokat diktálunk, és egész egyszerűen egy testben kezdünk meg számtalan életet. 

Éljük a magunkét, a gyermekeinkét, a munkatársainkét, a társunkét, és a szüleinkét. Ez pedig tetszik vagy sem, akár kimondjuk, akár nem, felőrli az ember lelkét, és a szervezetét is. Hiszen a folyamatos megfelelés, az állandó logisztika, a stressz hatalmas árat kíván. Tőlünk. 

Mert kimondani, hogy nem megy, szégyen. Pedig nem az. Ez a valóság. Kimondani, hogy szükségünk van segítségre, hogy egyedül sem lesz a 24 órából 48 nem gyengeség. Egész egyszerűen az, aki belátja a saját határait, megkönnyebbül. Aki pedig a határon túli feladatokra segítséget kér, felszabadul. 

Segítséget kérni abban, hogy az idős szülők a saját, biztonságot jelentő otthonukban élhessenek tovább, tisztaságban, nyugalomban, és szeretetben. Hiszen mi is megyünk, mi is ott vagyunk, ha baj van, hiszen a miénk. De igenis, a kalácsot miért ne vehetné meg más? Miért nem lehetne csak egyetlen napot kiváltani mással, amikor mi is emberek vagyunk. 

És ember a másik is, akit megbízunk a feladattal, átadva neki a terhünket, és a szívünk egy részét. Hogy azon az egy napon, vagy többen kicsit lélegzetet vehessünk. Hiszen ott a gyerek, a házastárs, vagy az est csendjében elfogyasztott meleg étel. Mert nekünk is jár. (Todorovits Rea)

Bízz meg minket, hogy osztozzunk a terheidben. Írd ki a munkát, add meg a címet, és éld a hétköznapokat nyugalomban.