A kiszolgáltatottság érzéséhez elég egyetlen egy pillanat. Elég egy vadidegen város, ahol senkit nem ismersz, egy este, két gyerek, és egyetlen apró baleset, aminek kéztörés a vége
A kicsié. Persze azonnal hívod a mentőt, mert nem tudod hol fogd, hogyan teszel jót, vagy éppen rosszat, egyetlen dolgot tudsz, de azt nagyon, azonnal segítségre van szükséged. Majd végignézel a két gyereken, az egyik 11 éves, éppen falfehér, sokkot kapott a húga látványától, és ott a kicsi, alig hét évesen, zokog, ordít, és arra kér, segítsek.
A segélyhívó diszpécsere kedves, közli mindjárt elindulnak, de belém hasít a felismerés. Két gyerek van. Kettő. Az egyik a kezét törte, a másik itt van egyedül. És este van, este 10. Magától értetődik a kérdés, ezt bizony most együtt kell végigcsinálni, így közlöm a kedves diszpécser hanggal, jönne a másik gyerek is. Nem maradhat egyedül, semmiképp nem. A válasz felér egy arcon csapással, egyetlen gyerek jöhet, a sérült, a másikat bízzam valakire.
Nézek rájuk, és érzem, meg kell oldanom. Fel kell emelnem a kicsit, valahogy meg kell oldanom, mert a kocsiba jöhet velem a nagy is. Mert este 10 van, és falfehér, és az arcán ömlenek a könnyek. Belém kapaszkodik, nem mer szólni, de látom rajta ez most a világvége, ott benn a kicsi lelkébe.
Mert nincs kire hagyjam, nincs kinek szóljak, mert itt vagyok a nagy városban, senkit nem ismerve, és kellene valaki. Most, ebben a pillanatban valaki, aki megbízható, akinek van egyetlen száma, amit ha beütök a telefonba kicsörög, aki jönne, és itt lenne. Segítene, vagy csak nyugtatna, aki vigyázna a nagyobbra, amíg én a kicsivel vagyok.
De nem volt. És neked sincs. Neked, aki egyedül vagy, eggyel, vagy többel, és csak imádkozni tudsz, hogy ma se téged érjen a baleset, és őket meg végképp nem, mert nincs telefonszámod, mert nem írtad ki a munkát, mert még nem kértél segítséget, és történjen bármi ott vagy egyedül, és meg kell oldanod. Meg kell, mert másként nem lehet. Pedig jönne a kedves lány, aki korrepetált, vagy a fiatal srác, akinek megvan a száma, mert a múltkor a füvet kaszálta, vagy a nagyihoz vitte az ebédet és beszélgetett is vele. Jönne valaki, az az egy, akinek megvan a száma, akt hívni tudsz, hogy érezd, nem vagy egyedül. (Theodorovits Andrea)
